Több mint versek – Sanyi

Cimbora

Fekete hörcsög szörcsög,
illatokat dobál,
pamparákban ülő kisördöggé
dünnyög görcsöd,
mint a barna opál.

A régmúlt jövője

Artikulált történelem visít az étterem ajtaja előtt.
Kirítt a tömegből a fekete lovag, tépett hajjal,
súlyos arccal lökdöste a tudat hajnalát.
Simogat, hogy ölhessen. Tűző napfény a
szemében, hármat lép a surranó vágy,
bíborkék égen csendesen hömpölyög a régmúlt.
Eltört éji fény mutatja Sámson hajnalát.

A kócos kurva

Nézd, hogy vár a messze fényben!
Remegő-fehérbe öltözött,
lágy tekintete mint a Nap. 
Feléd ragyog a harmat,

kedves fénye beléd költözött.
Az élet, mint tiszta édes víz.
Vakart sebek, koncként evett hideg szombatok,
szabadság, szeretet, akarat, lehelet – most éppen ez vagyok

Ima egy reggeli harmathoz

Amint a rózsák nyílnak a télben,
úgy fogom meg serényen a holnapot.
Szólni lassú gyászban nem tudok.

Arcom, gondolataim mint hideg tűk, csak szúrnak.
Messze-álmát alusszák egy úrnak, aki nem én vagyok.

Macska a tetőn nyávogva fordul,
ajtómon a tél fertelmeset nyikordul.
Én azért hiszek, de látom, tetteim – akár az álmos manók
vagy a ködpárán úszó fregatthajók – méltatlanok.

A bűn

Felébredek reggel, mint forma és alak.
Rám feszül az éj, hogy élj még egy keveset, tedd, hogy legyél boldog,
hogy egyebet ne hordozz, csak bűnödet!
Élsz s – bár nem tudtad – a fájdalom magába olvad,

S a szemembe borzadt világot látom magamban.
Reszkető, féltő akaratom lebeg a vér felett,
mint távoli fény jövök a csillagok serény homlokán.


Egyelőre

Ébresztő óra burrog. E magányos, üres csendben a túzok messzire néz.
Falevél reppen az éj csöndjében,  remél a tepertő.


Erdőben jártam

Korhadó erdőben lejtettem táncot,
fekvő szélcsendben kuporog a ritkás nyugalom.
Alvó avaron gáncsot vet a fonnyadt ág: vigalom.

Vagy hazavon a csendes susogás?
Belemártottam orrom a légbe.
Már mindegy. Kérve, nem kérve – hazamegyek.

Mozdulj, te gőzgép!

Alig ígért kószáló reményem – szegény szerencsétlen –
tegnap a fejemet asztalba verve tenyéren csapott!
A rongyos-taknyos élet-fagott!
Én meg – keményen és lágyan –
nem tűrtem, hanem hátra lendültem,
és visszakézből magamat arcon tenyereltem!
Lám, hogy ezt én is tudom!
Újat mutass, te Borjú Arcú Idom!

Vélemény, hozzászólás?