“… a lelke meg kiesett.” – Sanyi

Nézek, nézek…

Dobbantott a fekete szörnyeteg,
megállt, bajuszáról pattantott
egy kis cicát és lihegett.

Majd a cicára nézett, és remegett,
betonba temetett lábán remegett.

Mozdulni nem tudott, bár lehetett,
nyávogott a múltnak és nevetett.
Egy kútnak nevetett!

(S a cica elesett, és ahogyan elesett,
a lelke meg kiesett.)

Szúnyog

Szemem rettentő akarás.
Csipkedő dögök!
Elsöpör mindent a vakarás,
repülő vaddisznó csámpázik,
vigyor viszket az idegen,
belém pisilt szúnyog,
pattan ridegen.

Különös lét-érzés

Ingadozó mocsári liliom csacsog,
romlás áramlik, morgás vágyódik,
porkoláb lágyan nyafog.

Rendként ürülő természet,
versekben csücsülő mély-részeg,
a te részed vagyok.

A parton

Úszó nyugalommal szeretkezem,
betyárkodtam ma eleget,
nem kéne, de már alszom.
Meleg Tenger hullámzik a parton.

Hintázom. Lágy nyugalom fekszik mellém.
Beszélünk egy keveset, majd hagy.
A szellővel egy leszek.

Este

Néha unom a létet.
Semmi végzet,
édes szájú képzet nem horkol.

Csak édesanyám horgol, horgol…
Feltekint, s’ a tévé mormol.

Hómunkásnak

Ringatózik tél a fákon,
a hó esik, mégse fázom.
– Csoda idő! – azt kiáltom.

Gyerünk gyorsan hólapátom,
vegyük most fel a kabátom,
Jót dolgozunk, biz’ én látom!

Csacsogó

Komposzt ül a halántékon,
felocsúdok, talán épp pont mára.
Ide vezényelt a madár az égen, vagy nem is.
Égetett szenet
bégetett a kazánfűtő.
Szénné lettem,
mint egy levélkivonat …
Életre kelt atom huzakodik,
hadakozik az éteren!
Térden csókolt föld vonaglik
a kék egen!

Rontást akarok!

Óriás huligán
taposs belém,
mert én vagyok a véső,
mely, ha késő,
leront helyedről!
(Goromba tépés harap pocokba!)

Égi matrac

Haragszik az égi matrac,
rojtos hernyó kiabál,
gombás arcú lepény vihog,
nyelvem nyihog a vénre:
– Majd holnap! – rakta félre a tegnapot.

Csendélet

Fülembe hörög a hajnal,
kapálódzó arccal
tépem a kenyeret.

Nézem a heteket.
Vassal gyúrott legyeket
forral a kócos lehelet.

Sírok, de nem én

Csöpög a varjak nyála a szélben
cölöpökön, éji délben járnak táncot
a pislákoló bogár fináncok.
Kamatjuk fényes pont az éj semmijén, régen
alvó őzek közt a csiklandós sötétet ingerlik.
Csoszogom az erdőt, lapos lejtőnbukok orra,
tenéked, habos teremtőm.
Gondolataim kövön koccannak,
létem ott van ma, ahol tenéked dobott párát oltalmad:
a sírás sós szabadsága.

Depresszió

Földön a fényeknek lábai.
Nagy sötét jegenyék
homlokán játszani
éppen kedvem szottyant.

Vélemény, hozzászólás?