A leghatalmasabb szuperhős – Anita

(A történet előzményei itt láthatóak) 

Norti, az elnök és Redbottom egy elegáns vendéglőben találták magukat, egy rendkívül elegáns asztalnál. Az elnök szélesen elmosolyodott, és rendelt egy puncsot. Ez a hely a törzshelye volt, itt ismerkedett meg
Elzával.

Már éppen hatalmukba kerítették volna a pajzán gondolatok, mikor az ajtóban megjelent egy ifjú hölgy, kezében egy tálca süteménnyel, oldalán egy csinos vörös perzsamacskával, szemében szomorúsággal, lelkében indokolatlan vidámsággal, nyakában a kanálgyémánttal.

Így, ebben az állapotban pillantották meg egymást az elnök és az elegáns hölgy, a vörös perzsamacska és Norti.

Norti kapcsolt legelőször, és az elé kitett tejfölt lefetyelni kezdte –  két nyelvvel. Ez mindig bevált. Értett hozzá, hogy jó benyomást keltsen a gyengébbik nemnél. (Mert minden híresztelés ellenére Norti valódi macska volt. Anyukája egy egyiptomi kopaszmacska, apukája pedig az evolúció hiányzó láncszeme.)

A hatás most sem maradt el: a kis vörös megbabonázva nézett rá. Az eddig behúzott karmocskák, mintha kintebb ereszkedtek volna, és azokba a sima asztallábakba mintha belemélyedtek volna…

De hagyjuk most magukra ezt az ennivaló párocskát és térjünk vissza Franklinhez és a hölgyhöz!
– Eliose!!! – kiáltotta az elnök
– Elnök!!! – kiáltotta Eloise.

Eloise könnyekbe tört ki és belevetette magát az elnök karjaiba, aki igyekezett megnyugtatni a zokogó hölgyet, de keze minduntalan le-lecsúszott  a formás popsira.
Eloise Smith már éppen bele akart kezdeni az ép ésszel felfoghatatlan történetbe, amikor hozták az elnök által rendelt puncsot.

Az asztalnál ülők boldogan nyúltak poharaikért, Redbottom azonban értetlenül meredt maga elé. Poharában ugyanis egy bajusz úszott. Felnézett, és akkor látta meg, hogy az imént még bajuszos pincér, immár nem bajuszos többé.

A társaság tagjai is felpillantottak, mire az elnök felsikoltott, Eloise pedig felugrott a helyéről. – Mert a bajusztalan pincér nem volt más, mint Morisz Beafourd.

Az elnök, amint megpillantotta Moriszt, odaugrott hozzá, belekapaszkodott a fülébe és teljes erejéből elkezdte le s föl rángatni. Norti felmérte a helyzetet: Redbottom az elnöknek dolgozik, ő pedig Redbottomnak, tehát ő az elnök embere. Amint ez eljutott tudatáig, máris támadásba lendült és a gumilabdaként pattogó Moriszt szemen nyalta.  Morisz üvöltött, mint egy csapdába esett maki.

– És most szépen elmond mindent! – parancsolt rá Roosevelt.

Az immár bajusztalan fiatalembert leültették maguk közé, Redbottom pedig, hogy el ne szökjön, nadrágszíjával odakötözte az elnökhöz.

– Minden gond akkor kezdődött, mikor nagyapám elhalálozott és örökül rám hagyott egy liftaknát. Azt gondoltam, kicsinosítom, lakájossá teszem. Éppen a csipkefüggönyöket raktam fel a falra – ami higgyék el kérem, nem volt könnyű, mert amikor jött a lift, mindig leverte a karnist – , mikor megpillantottam egy kilazult betontömb mögött ezt a piros gombot. A piros gomb mellett pedig egy fecnit, amire a következő volt ráírva. „Morisz, ha nem akarsz itt megöregedni, keresd meg Eloise Smith-t , aki halaskofa a Yellow streeten.  Eloise-nél van egy csodálatos kis szerkezet, amely segítségével nem lesz többé éhezés a világon. Menj Morisz,, szerezd meg ezt a szerkezetet, és te leszel a leggazdagabb ember a világon, mert remélem, nem akarod majd ezt jótékony célra  felhasználni.”

El is indultam a kijelölt helyre, előtte még a piros gombot gondosan a mellényzsebembe rejtettem. De nagyapa terve nem vált be, mert beleszerettem Eloiseba, ő pedig énbelém és egy gyengébb pillanatában elárulta nekem a titkát. Mégpedig, hogy ő, Eloise feltalálta a halpumpát.

Aztán meg is mutatta, hogy működik. Vett a boltban egy doboz nyúlhal kaviárt, a kaviáros üvegcséből kiemelt egy pici ikrát és azt elkezdte pumpálni, mire a kaviárból csodálatos nyúlhal lett. Eloise minden este kaviárokat pumpált, majd pedig a már felpumpált halakat szétosztotta a szegények között.  Én is beszálltam és esténként immár együtt pumpáltunk. Ő tartotta az ikrát, én pedig pumpáltam.

Csodálatos időszak volt, és már teljesen el is feledkeztem a piros gombról, mikor egyik este Eloise, mikor jókedvűen a mellemre csapott, mert aznap 1938 halat sikerült felpumpálni, megnyomódott a gomb, és Eloise eltűnt a szemem elől.

Azonnal tudtam, hol kell keresnem. Most én nyomtam meg a gombot, és kimondtam a megfelelő évszámot.  A többi talán világos. Beálltam az elnökhöz dolgozni, mint mindenes, és ott végre viszont láthattam  Eloiset. Amikor pedig önfeledten kacagtunk az ágyban, úgy gondoltam, elérkezett a pillanat, hogy visszatérjünk a mi világunkba, de sajnos az elnök urat is magával ragadta az idővakuum, és Eloiset sem találtam sehol. Ekkor fordultam kétségbeesésemben a leghatalmasabb szuperhőshöz.
De most, hogy végre mind együtt vagyunk, elrendezhetnénk ezt a dolgot.

Redbottom hallgatott, majd pediglen bólintott. Kiballagtak mindannyian az utcára, és megbeszélték, hogy először Moriszt és Eloiset repítik vissza a saját világukba.

-Nagyon vigyázzanak ezzel a gombbal – kérlelte őket Morisz,, majd elmesélte, hogy egy kellemesnek ígérkező délután elszunnyadt a pamlagon, és ahogy hánykolódott, ráfeküdt a piros gombra. Miután nem mondott semmiféle évszámot, a gomb egyenesen az ősrobbanásba repítette a szerencsétlen szobapincért, aki, mire felriadt, azon kapta magát, hogy hirtelen akkora lett, mint a tű foka, majd pedig elkezdett tágulni. És csak tágult és tágult, egészen addig, amíg az egész világ egy nagy Morisz nem lett.  Ezek után pedig, mint a foszló asztalterítő egy szála, kivált Mr. Beafourd a nagy egészből. És akkor jött Isten, és felrakta a pincért egy szilvafára. Így úszta meg Morisz az ősrobbanást.

Ennél a résznél az elnök szigorúan és némiképp gyanakodva ránézett a történet elbeszélőjére, és arra gondolt, hogy amint hazaér, első útja lesz megnézni a bárszekrényét, mennyi wishky fogyott.
Morisz ezenközben megfogta a halaskofa gyönge kis kacsóit. Redbottom kimondta a bűvös évszámot, és a két fiatal nevét, mire azok egy szempillantás alatt eltűntek.

– Akkor most mi jövünk! Isten vele elnök úr! – mondta Redbottom – Kicsit odébb megyünk, nehogy magával ragadja megint az idő.

Norti is búcsút vett Franklintól, majd pedig elindultak egy csendes, félreeső utcácskába. Úgy tűnt, hirtelen késő este lett. A két jó barát hátat fordítva az elnöknek csak szótlanul lépdelt egymás mellett.

Redbottom és Norti így tűntek el az éjszakai ködben az elnök szeme elől.  És amint mentek, Norti mintha hozzádörgölőzött volna gazdája térdéhez észrevétlen és puhán…

Vélemény, hozzászólás?